Kórházi napok

Szeretném rendszeressé tenni a blogolást, de eddig még az előzmények dokumentálásával is eléggé el vagyok maradva... Nem tudom más hogy csinálja :D

Szóval a műtét után este nem igazán tudtam aludni (ki tud ilyenkor???), pedig a nővérke folyton csak azt szajkózta, hogy aludjak, most próbáljam meg kipihenni magam... Köszi :D Én alig vártam már, hogy reggel legyen, és láthassam a kisfiamat. Elég lassan ment az idő, ráadásul hajnalba már jött is a nővér, hogy na akkor felkelünk, megyünk zuhanyozni. Rettenetesen rossz volt felkelni, de még rosszabb visszafeküdni :D Folyton az járt az eszemben, hogy legalább ezzel is megy az idő, és végre reggel lesz, és és és végre hozzák a kisfiamat :D Amikor megláttam a nővér kezében, sapka nélkül, gyönyörű, dús, hosszú, fekete hajjal... :D Elolvadtam :D Aztán kisvártatva jött be apa is, meg anyum, sunyiban megnézhették a törpét.

A nap többi része az ismerkedéssel telt, majd elkezdődött egy hatalmas harc- ami még a mai napig is folyik-, a szoptatás. Erről majd egy külön bejegyzést szeretnék írni.

Nagyon rosszul éreztem magam bent, tomboltak a hormonok, mellettem volt egy kis lény, akivel nem tudtam, hogy mit is csináljak, a nővérek pedig ahány ház annyi szokás üzemmódban nyomták, ami azt jelenti, hogy mindegyik más és más tanácsokat adott, mindegyiknél máshogy "kellett"* csinálni szinte mindent. A köldökápolásra pl. négyféle verziót hallottam :D Kedden hajnalban rám tört egy kisebb sírógörcs.... Este mondtam az éjszakás nővérnek, hogy ha felébred Ábel, akkor legyen kedves kitolni hozzám, szeretném mellre tenni (tejem még nem igazán volt, de úton útfélen azt szajkózták, hogy minél többet van mellen, annál előbb lesz, így igyekeztem...). Hajnalba ki is hozta, próbáltam etetni, de persze szegénykém csak sírt és sírt, nem volt neki elég, amit össze tudott szedni. Ekkor bementem a nővérhez, hogy kérjek egy kis vizet, tápszert, akármit. Erre visszaszól, hogy a pelenkát próbáltam már? Mondom most evett, nem fogja kihányni, ha most bepelenkázom? Ő meg, jaaaj, mér maga szerint mennyit evett??? És még az is elhagyta a száját, hogy maga akarta megetetni, most akkor csak vigye... Az üvöltő gyerekkel visszavánszorogtam az ágyig, majd olyan mértékű zokogásba törtem ki, hogy olyan én előtte nem nagyon éltem meg... Csak szorítottam a kis embert és annyira de annyira elegem volt már a kórházból, hogy legszívesebben telefonáltam volna apának, hogy ha most azonnal nem szöktet meg minket, akkor én innen megyek a zártosztályra...

Még tele volt ilyen "apró" incidensekkel az egész hét (például egyik nap jött az Orbán Viktor meg a hatalmas delegációja, hogy átadják a felújított kórházi részeket, köztük a csecsemőosztályt is. Na ezen a napon konkrétan nem lehetett nővért elérni... Teljesen felment bennem a pumpa, amikor a gyerek lehányt, csurom vizes ruhába kellett, hogy legyen legalább fél óráig, csak azért, mert mindenki pakolt, rendezkedett, és baromira nem foglalkozott azzal, ami éppen a dolga lenne... Nem lehetett elérni senkit, aki egy nyamvadt ruhát adott volna szegény gyereknek...). Ja, és arról ne is beszéljünk, hogy semmilyen kezelésről, meg úgy konkrétan semmiről nem tájékoztattak... Azt, hogy a gyerek besárgult csak napokkal később tudtam meg, mikor már a kezelését is elkezdték...Még most is ideges leszek, ahogy az emlékek előtörnek, így több apró részletet nem is szeretnék megörökíteni...

Kétszer éltem bele magam abba, hogy hazamehetünk- egyszer a tej miatt, egyszer egy öt napig tartó antibiotikum kúra miatt nem mehettünk... Fáradt voltam, nagyon sokat sírtam és nagyon-nagyon elegem volt már mindenből... Legjobban az fájt, hogy apa alig láthatta a kistörpét...

De aztán egy szép szombati napon végre hazajöhettünk. Az a pillanat, amikor kiléptünk a kórház kapuján mi hárman... Na az volt életem egyik legesleggyönyörűbb pillanata...

*A legközelebbi gyereknél a saját ösztöneimre hallgatok és nem próbálom meg annyira katonásan követni, amit mondanak odabent, most ugyanis ezt tettem és ez teljesen tönkretett.