Március harmadikán volt időpontom a 36 hetes ultrahangra (ami már majdnem a betöltött 37. hét volt, ezt egész terhesség során nem értettem, mindegy is...), a doki szépen megnézte Kistörpét, aki teljesen összegömbölyödve feküdt a pocakomban. Mindkét kezét és lábát az arca elé tolta (ezt még most is kérdezgetem tőle, hogy kisfiam, ezt mégis hogy csináltad???). Minden szépen ment, aztán egyszer csak az orvos összeráncolta a homlokát, majd közölte, hogy 70-et vert a pici szíve úgy 1-2 percig, ami baromira nem jó, feküdjek fel NST-re, mert szerinte nincsen minden rendben. Felfektettek, megjött saját doki is, aki rám nézett, majd közölte, hogy valószínű a hason fekvés miatt ilyen rossz az érték, ne is foglalkozzak vele (kössz...). Végül hittem neki, mivel 45 perc alatt egyszer sem rendetlenkedett a Kistörp szíve. Csütörtökön, azaz március 6-án kontroll vizsgálatra mentem a terhesgondozóba, ahol szintén csináltak NST-t. A gépen fekve hallottam, hogy valami nem oké, nem egészen úgy hallom a szívdobogást, ahogy kellene... Doki megnéz és közli, hogy valószínűleg technikai hiba történt (????), menjek vissza délután kettőkor ismétlésre. A délelőtt fennmaradó részét még egy-két apró elmaradt holmi beszerzésével töltöttem (eddigre már 99%-ban fel voltunk készülve a babára, természetesen ami a tárgyi részét illeti... Lelkileg... Na utólag kiderült, nem voltam eléggé felkészülve :D). A délutáni NST szintén rossz lett, doki még erre se mondta igazán hogy gáz lenne, csak azt, hogy ok, akkor én fogjam magam és vonuljak le egy emelettel lejjebb, felvesz az osztályra. Hazakönyörögtem magam a cuccomért, ami szerencsére már rég össze volt pakolva, csak egy-két dolgot raktam még bele, mivel azt hittem, hogy a hátralevő három hetet bent töltöm (ez miatt elég rossz is volt a kedvem...) Visszaérve újabb rossz NST... Az osztályra be se fektettek (itt már gyanús lehetett volna), csak leültettek a folyosóra. A dokik elvonultak konzultálni. Majd visszajött az ügyeletes orvos és csak annyit mondott, hogy "Na jó, akkor megyünk a szülőszobára".... Hááát ez a mondat... Sokkolt :D Apának gyorsan írtam egy sms-t, hogy "Visznek szülni", aztán ez volt a szinte egyetlen kommunikációm a "nagyvilággal", ugyanis a köntösöm bent maradt az ideiglenes szobában, ahová lepakoltam, a telefon meg persze annak a zsebében...
Egyszerűen hirtelen nem is tudtam arra gondolni, hogy úúúristen mindjárt találkozni fogok a kisfiammal... Amit akkor éreztem az a félelem és a düh volt. Annyira de annyira nem akartam a császárt... Annyira de annyira szerettem volna átélni és látni azt a pillanatot, amikor Apa kezébe veszi a kisfiúnkat... Hát mindez elmaradt (ezen elég nehezen tettem túl magam, bár nem értem, hogy miért csináltam ekkora dolgot belőle...) De az az érzés, amikor meghallottam a kismacska hangját... Hát az mindennél gyönyörűbb volt :):) És ő is egy kis csoda volt (meg persze most is az!!!), bár sajnos nagyon keveset láthattam- és sajnos a rögtön mellre helyezés is elmaradt...
Mint kiderült, kétszer rá volt tekeredve a lábára a köldökzsinór, ezért esett le folyamatosan a szívhangja... Hálás vagyok az orvosoknak, hogy amellett döntöttek, hogy megműtenek, mert ebből komoly baj is lehetett volna (hozzáteszem már napokkal előtte volt valami fura nagyon rossz érzésem, meg olyan fura pocak keményedés amikor fordultam össze-vissza, hogy hátha jobb lesz... hát lehet, hogy akkor is problémák voltak...)
A kórházban töltött kilenc nap megér egy újabb bejegyzést, foly köv.
